Loading...
***

Látom az életem nem igen gyönyörű
A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve 1764

Mirk Szidónia-Kata

A székely határőrség szervezése a nép ellenállása miatt Madéfalván mészárlásba torkollott. A sICULICIDIUM kronosztichon arra az 1764. január 7-i tragikus napra emlékeztet bennünket, amikor Caratto ezredes bekerítette a falut, lövetni kezdte ágyúkkal, majd katonái a menekülő embereket lekaszabolták, a házakat felgyújtották, a falu egy részét felégették. Ellenállni aligha lehetett… Egy korabeli feljegyzés szerint: „a csapatok hajnali három órakor megindultak, körülfogták Madéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött a falu ágyúzása. A nép felriadt, nem tudta hova, merre legyen. Egy részük Udvarhelyre, mások a hegyek felé, mások Taplocára akartak menekülni. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével, akik Udvarhely felé menekültek s az Olton akartak átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg, a többiek a német vértesekkel találták szembe magukat. Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, ahol az összegyűlt népet megölték vagy elfogták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt.”

A halottak pontos számát nehéz megállapítani, mert a források adatai eltérnek egymástól: egyesek 200-300, mások 500 főről adnak hírt, s ezek csak a mészárlás helyszínén meghaltak számát jelentik, de sokan haltak bele később a sérüléseikbe. Feljegyezték, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt egy néhány ember, s e különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Még abban a hónapban, január végén, Mária Terézia parancsot adott ki egy bűnvizsgáló bizottság megalakítására, eleve halálosztogató ítélkezést sugalmazva, de nem a megtorlás végrehajtói, hanem az azt túlélő székelyek ellen. A befogottak és a megidézettek száma megközelítette a százat.

A bizottság katonákból és polgári személyekből állt. Az előbbiek négyen, az utóbbiak hárman voltak. A főkormányszék a német nyelvű protocollum mellett igényelte a magyar jegyzőkönyv készítését is. Ezt vezette kemény munkával a medgyesi születésű Michael Conrad von Heidendorf.

Jelen kötetünkből a bűnfenyítő bizottság elé állított „rebellisek” tanúkihallgatási jegyzőkönyvét ismerheti meg az olvasó. A jegyzőkönyv vezetőjének hagyatékából előkerülő protocollum közrebocsátását Imreh István kiváló történésznek köszönhetjük, aki bevezető tanulmánnyal, jegyzetekkel, magyarázatokkal, szójegyzékkel ellátva tette közzé a dokumentumot.

A bevezető tanulmányában részletesen bemutatja a történelmi előzményeket, megismerhetjük a Habsburg Birodalom központosítási, egységesítési törekvéseit, egy sajátos katonai övezet kialakítását célzó rendeleteit, az erdélyi határőrség szervezésének kérdéseit, külön tárgyalja ennek szakaszait, a román ezredeket, a népi ellenállásba ütköző székelyföldi szervezést. A történész az előzmények szűkebb és tágabb összefüggéseire is rávilágít, s ezáltal jobban megérthetjük, hogyan is kerülhetett sor a székelyek ellenállását végül megtörő vérengzésre.

Ezen ismeretek birtokában felvetődhet bennünk a kérdés: milyen újdonságokkal szolgálhat magának a jegyzőkönyvnek a szövege, miért lenne érdemes elolvasni ezt a több száz oldalas, latin és szakkifejezésekben is bővelkedő protocollumot. Ugyanazok a kérdések ismétlődnek, ugyanazt a történetet mesélik el többször egymás után. Mégis érdemes. Érdemes, mert megtudhatjuk belőle, hogy a kollektív jogaihoz és szabadságához ragaszkodó, fegyverhagyományokat őrző szabad székelyek az ellenállás milyen békés formáival kísérleteztek a vérengzést megelőző hónapokban: protestáltak szóban, instanciát fogalmaztak, előterjesztést írtak, népgyűléseket szerveztek. Nyomon követhetjük őket az erdőre menésben, láthatjuk, hogyan alakul ki az erdei communitás, hallhatjuk Zöld Péter és Beke István páterek útmutatásait, tanácsait, tanúi lehetünk mi is a közös eskü letételének.

A jegyzőkönyv olvasása során, a válaszok hátteréből a tanúságtevők halványabb-erősebb jellemrajzai is kibomlanak. Vannak ravaszkodók, szerepjátszók, megalkuvók és vannak vakmerőbbek. Ez utóbbiakat a „nép nagyjai” néven emlegetik, akik az események sodrásában szinte észrevétlenül váltak a közösségeik elöljáróivá. A szerepvállalásra elkötelezett 42 elöljáró magasabb fokú iskolázottságú, közülük 11 latin nyelvismerettel rendelkező szabad paraszt volt. A bűnfenyítők rostáján végül fennmaradó négy elítélt mindenike deákos ember, ők fogalmazták a kérvényeket, a protestációt, ők olvasták fel az értesítő leveleket, ők magyarázták a rendelkezéseket, a hivatalos írásokat.

Válaszaik, ellenállásuk bizonyságul szolgálnak arra, hogy hogyan állták ki ezt a jellempróbát.

Kollektív emlékezetünk nem tartja számon őket, de megérdemlik, hogy név szerint megemlítsük őket: szentmiklósi Ferencz Antal, menasági Mihály Jakab, szentkirályi Lestyán Miklós, vacsárcsi Bíró István.

A taplocai jegyzőkönyv lapjairól az is kiderül számunkra, hogy a nemesség magatartása a határőrségállítással szemben nem volt egységes. Többségük a válságos napokban visszahúzódott, nem tett semmit, de ellenezte a határőrség erőszakos megszervezését. A központi hatalom reménykedett, hogy a felállított bizottság talál okot és ürügyet a nemesi tradicionalizmus megtörésére, de csalódniuk kellett, mert semmi számottevő vétket nem lehetett rájuk bizonyítani.

Végül a bizottság az ellenálló székelyek képviselőit és a papokat minősíti főbűnösöknek. Az utóbbiak az egyházi szervezetük ítélkező fóruma elé kerülnek, a nép nagyjaiként számon tartott Ferencz Antalt, Mihály Jakabot, Lestyán Miklóst és Bíró Istvánt két év szabadságvesztésre ítélik.

1765 májusában az újonnan kinevezett erdélyi katonai főparancsnok, Hadik András nem kívánta folytatni a buccowi irányvonalat, sürgette a hosszadalmas vizsgálatok befejezését, azt tanácsolta, hogy ne termeljenek újabb áldozatokat, ne növeljék a székelyföldi társadalmi feszültséget. Azt javasolta őfelségének, hogy mivel semmi végzetes bűn ki nem jött, adjon minden megvádlottnak amnesztiát és gráciát. Hadik András neve szorosan összefonódott a bukovinai székelyek történelmével, hiszen az ő közbenjárására telepítették a Moldvában bujkáló menekült székelyeket Bukovinába, ahol 5 falut alapítottak, s kettőt közülük: Hadikfalvát és Andrásfalvát róla is nevezték el.

A Moldvába kibujdosott székelyekre vonatkozóan elég sok adalékot találunk a jegyzőkönyvben, főleg Zöld Péter édesapja és testvére, valamint Zöld Mátyás tanúvallomásaiban. Megtudhatjuk, hogy körülbelül 100-an Mojnesten telepedtek le egy Körpenczi bojár birtokára, ahol a csíkrákosi György Deák Jánost tették bírónak. De mentek beljebb is, egy Piatra nevű vásáros helyre. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a menekültek csoportjai viszonylag nagy területen szóródtak szét, és nemcsak Bukovinában telepedtek le, hanem homogén falvakat is alapítottak (mint például Pusztina, Frumósza, Lészped, Magyarfalu), valamint rátelepedtek régebbi alapítású magyar településekre is, például Klézse, Lujzikalagor, Forrófalva esetében.

1765 júniusában felfüggesztik a tanúvallatásokat és befejezik a vizsgálatot, feloszlatják a bűnfenyítő bizottságot, decemberben pedig Mária Terézia általános kegyelemben részesíti a vizsgálatra befogottakat.

Imreh István a Perbe fogott székelyek helyett végül az egyik legszebb bukovinai népdal kezdősorát választja főcímnek: látom az életem nemigen gyönyörű.


Mirk Szidónia-Kata virtuális könyvbemutatója: Látom az életem nem igen gyönyörű.

 

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára