Bölcső és bagoly |
„Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan” – így kezdődik Tamási Áron önéletrajzi regénye. És bizony, érdemes vele együtt utazni. Egészen a világ közepéig, amely jelen esetben Farkaslaka. Derűs utazás ez, nemcsak térben, de időben is repülünk az akkoriban még legényke Áronnal, s ez a kicsinek is tekinthető utazás mégis szinte körbeéri a földet.
Ismerős fizikai és lelki tájakon járunk, rákászunk Áronnal, nevetünk, néha szomorkodunk:, amilyen az élet maga. S szinte észrevétlenül kezdünk okulni, mert hiszen a szerző maga bevallása szerint is mindenen okulva tanít.
A régi rómaiak szerint, akik majdnem olyan okosak voltak, mint a székelyek, Minerva, akinek a bagoly volt a jelképe, nemcsak a bölcsesség, hanem a gyerekáldás istennője is. Tamási Áron ezt egészen pontosan tudta: a jelképek nyelvén a bagoly és a bölcső összetartozik. Csak így kerek az élet, és így kap értelmet ez a színes, ebben az esetben leginkább fekete-pirosban játszó világ.
Kísérjük hát el önmagunkat és egymást a bölcsőtől a tudás fájáig. Menjünk Tamási Áron nyomában. Hogyan is mondta a mester, a könyv utolsó mondatában? „Kedvem van elmenni oda, ahol a betűk szántóföldjei terülnek el, és a megsegítő tudomány tarka mezői.”
Hát ide egészen biztosan érdemes elmenni.
