Székely Könyvtár

Bartha Miklóst ugyan sokrétű közéleti tevékenység jellemezte, de alapjában véve mindig publicista maradt. Gondolatait, nézeteit mindig megosztotta a közvéleménnyel a sajtó hasábjain. Cikkei alapján elmondható, hogy ő egy valóban nemzetben gondolkodó, politizáló közíró volt.

Függetlenségi párti volt egész életében, ám párttársai többségétől eltérően úgy vélte, hogy nem lehet Magyarország minden gondját és baját egyetlen tényezőre, a függetlenség elvesztésére visszavezetni, ezért gondolkodásának és terjedelmes publicisztikai írásainak középpontjában a nemzeti problematika állt.

Gondolkodásának kiindulópontja annak a veszélyhelyzetnek a felismerése és tudatosítása volt, amelybe az ezeréves magyar állam jutott.

Munkásságának egy jelentős részét a kisebbségi kérdésnek a vizsgálata teszi ki, úgy is mondhatnám, hogy publicisztikájának ez az alfája és ómegája. Míg kortársai, illetve párttársai a függetlenségi-közjogi problémákkal vergődtek, ő távolabb látott kortársainál, és fölismerte a magyar államot fenyegető legnagyobb veszedelmet. Ebben a kérdésben teljes volt az egyetértés egy kortársával, és földijével, Jancsó Benedekkel. Ám hiába figyelmeztették a közvéleményt könyveikben, cikkeikben az „oláh”, „rác” és „tót” veszedelemre – figyelmeztetésük süket fülekre talált…

Természetesen az integer (egységes) magyar nemzetállam híve volt. Többször hangoztatta írásaiban, hogy a Magyarországon csak egy politikai nemzet létezik, a magyar, amelynek tagjai a „tót”, „oláh”, szerb, rutén ajkú nemzeti kisebbségek. Mire építette a maga nemzetiségpolitikáját? Semmiképpen sem az erőszakos asszimilációra, amelyet mindig élesen elítélt. (Ebben is gyökeresen különbözött a két világháború közötti román politikai osztály tagjaitól…) Meg volt győződve arról, hogy a jogegyenlőség és az alkotmányos szabadság a liberális demokrácia egyik alapköve. Úgy vélte, hogy két tényezőre építhető egy valódi és működő nemzetiségi politika. Egyrészt a nemzetiségi polgárok önmaguk által fölismert érdekeire, akik majd maguktól belátják, hogy a történeti Magyarország egyben tartása történeti és gazdasági „szükségszerűség”, s ebben majd ők maguk is megtalálják a helyüket, annál inkább, minél jobban elsajátítják az állam nyelvét, amely egyfajta lingua franca (közvetítő nyelv) lehet. Másrészt bízott egyfelől valamilyen „felvilágosításban” (széles körű népnevelésben), amely magába foglalja – szükség esetén – ugyan a büntetést, de megérteti a magyar politikai nemzet más ajkú polgáraival, hogy „ábrándképeik” („dáko-romanizmus”, a Nagymorva Birodalom, mint „Tótország” előfutára, vagy a szerb „vajdaság”) történelmietlenek, semmi alapjuk sincs ezeknek a „maszlagoknak”.

Mélyen hitt a magyarság tekintélyében, vezető szerepében, kulturális vonzerejében. Bízott abban, hogy miként a kunok, besenyők, jászok, később a zsidók egy része, elmagyarosodott, úgy előbb majd a rutének/ruszinok, később pedig a többi nemzeti kisebbség is „tetőtől talpig magyarrá válik”.

Az utókor ítélete szerint „Bartha csupa illúzióra, ködös elképzelésre, irreális vágyálomra építette nemzetiségi koncepcióját” (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 107.) Lehet, ám erre csak annyit mondhatok: neki legalább volt valamiféle (nyilván nem kidolgozott) nemzetiségi koncepciója – míg kortársai többségének nem. Arról nem is beszélve, hogy a történelmi Magyarország szétverése, a rákövetkező kataklizmák ismeretében, utólag könnyű „okosnak” lenni…

Bartha Miklós publicisztikai munkássága több kötetet tesz ki. (Halála után hat kötetben gyűjtötték össze írásait, de ez sem teljes összeállítás.) Ekkora életműből kiragadni néhány cikket nem könnyű feladat. A válogatás során azt tartottam szem előtt, hogy az olvasó a nemzetféltő publicistát ismerje meg. Emiatt a napi politikai csatározásokkal, közjogi kérdésekkel foglalkozó cikkeit figyelmen kívül hagytam. A rendelkezésre álló terjedelem miatt kénytelen voltam több fontos írását is kihagyni. Arra törekedtem azonban, hogy az olvasó lássa: nemcsak az erdélyi románok és szászok, hanem a szerbek és horvátok kérdése is foglalkoztatta – és természetesen a kárpátaljai (1945-től ukránoknak minősített) ruszinok/rutének problematikája is.

A kisebbségi/nemzetiségi kérdéssel foglalkozó cikkei kezdetben a kolozsvári Magyar Polgárban, majd az Ellenzékben jelentek meg, de sokat publikált a budapesti Reggeli Újságban és a Magyarországban is. A kiválogatott szövegeket a mai helyesírással közlöm, de Bartha Miklós szófordulatait, sajátos kifejezéseit meghagytam. Ugyancsak eredeti (magyaros) formában szerepelnek a román személyek nevei is, de a magyarázó lábjegyzetben az olvasó megtalálhatja a román helyesírás szerinti írásmódot. Itt jegyzem meg, hogy a szerző következetlenül, felváltva használta az oláh és a román kifejezéseket, a szlovák kisebbséget pedig következetesen tótként emlegeti. A maga korában az oláh és a tót még nem volt olyan sértő kifejezés, mint Trianon után, ezért nem tartottam indokoltnak, hogy ezeket átírjam.

A jegyzetekben az adott személy legfontosabb életrajzi adatait közlöm, egyes esetekben pedig szakirodalmi hivatkozás található.