Kemény István ajánlja



Kányádi Sándor Válogatott versek című kötetét

 

Milyen egy klasszikus költő? Hát nagy. Vagy inkább sohasem kicsi. Lehet, hogy túl sok. De inkább sohasem kevés. Nehéz feladat. De megnyugtató, hogy létezik. Komor és közösségi. Derűsen önző. Ott egyszerű, ahol mindenki bonyolult. Ott bonyolult, ahol mindenki egyszerű. De mindig kiderül róla, hogy sose volt egyszerű. De mindig kiderül róla, hogy dehogyis bonyolult. Mindig ugyanazt mondja. De az meg minden...

Kányádi Sándor klasszikus költő. Méghozzá élő klasszikus. Vagyis megadatott neki az, hogy még életében a legnagyobbakhoz mérjék. Aki elolvassa nemrég megjelent Válogatott verseit, meggyőződhet arról, hogy méltó erre az összevetésre.

Az élete több szempontból is szerencsés: nemcsak mert magyarnak született (és ezzel egy olyan hagyományt kapott kézhez, mint a csodálatos magyar líra), hanem azért is, mert székelyként a személyes szabadság többszáz éves hagyományát örökölte (ami innen Magyarországról nézve talán értékesebbnek tűnhet, mint egy született székelynek). Szerencsés azért is, mert beutazhatta az összes kontinenst, és szerencsés, mert a történelem mindhárom fontos korszakában élhetett: a modern előtt, a modernben és a modern után. Beleszületett egy archaikus, paraszti világba, ami már Krisztus előtt is hasonlóan működhetett, mint 1929-ben Nagygalambfalán, majd átélte a rövidke modern kort (világháború és diktatúra, kombájnok és Daciák), és él a mi korunkban, ami jelennek tűnik ugyan, de félő (bár ne így lenne!), hogy már inkább a gyanús, poszthumán jövőhöz tartozik.

Vannak jó költők, akik nagyjából ugyanannyit láttak és éltek, mint Kányádi, mégis benneragadtak valamelyik korszakban. Egyesek egész életükben az archaikus hagyományt őrzik, mások lelkes modernek a fejlődés bűvöletében, megint mások szomorú posztmodernek, akik sem a fejlődésben, sem a hagyományban nem bírnak hinni. Mindebből lehet nagy verseket írni, de Kányádi azért (is) a legnagyobbak egyike, mert mindezt látja, tudja, átérzi, és nem hagy el belőle semmit. Nem felejt. Mindenre mindenfelől néz rá.

És ezért az életműve sem hagyja magát egyféleképpen olvasni. Jól megfér itt egymással a komótos anekdota Arany János kalapjáról és a T. S. Eliothoz és Pilinszky Jánoshoz méltó nagy, modern költemény, a Halottak napja Bécsben. Avagy a zsarnokság Illyés Gyulához méltó megfogalmazása (A ház előtt egész éjszaka) ezzel a páratlanul szép és hatalmas négysoros verssel 2004-ből, amibe nemcsak az öregedés minden félelme fér bele, hanem szinte emberfeletti módon az Emberi Létezés összes melegsége, nagyszerűsége, borzalma és titokzatossága is:

           

egyre közelebbről

hallom édesanyámat

ne félj fiam

ne félj