Székely Könyvtár 58 - Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim



Mirk Szidónia-Kata

 

Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim

 

1929-et írunk. Ekkor indul el Moldvába először Domokos Pál Péter, az éppen állás nélkül maradt fiatal tanárember, hogy Bartók hatására nekilásson a moldvai csángó népdalok gyűjtésének. Talán ő sem sejtette még akkor, hogy személyes sorsa ezzel végérvényesen összefonódik a moldvai csángómagyarok sorsával. Csak azt tudta, hogy kisebbségbe került erdélyi magyar értelmiségiként talán még nagyobb felelősség hárul rá, mint elődeire. „Népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni. (...) És a népem helyett, aki nem tud szólni, miért ne szólhatnék én, akit megáldott a sors azzal, hogy el tudja mondani azt, amit a népe nem tud.”

Mert jártak már előtte is többen Moldvában, gondoljunk csak Bandinusra, Zöld Péterre, Petrás Incze Jánosra, jelentek meg beszámolók, gyűjtések, útinaplók az ott élő magyarokról, de felelősségtudata és személyes elkötelezettsége megkülönbözteti őt és életművét a másokétól. Nem véletlenül nevezték később a moldvai magyarok vándorapostolának, hiszen nemcsak kutatóként járta végig a moldvai magyar falvakat, nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem a csángó ügy nagykövetévé, mindenes szolgálójává vált.

Eredeti tervéhez híven, teljesítve a kitűzött feladatot, 1931-ben közzéteszi a hengerekre felvett dallamait, majd a gyűjtött anyag kapcsán elsőként fogalmazza meg azt, hogy Moldvát a magyar népzene önálló dialektusterületének kell tekinteni.

De Domokos Pál Pétert nemcsak a csángók népdalai, balladái és ezek közkinccsé tétele érdekelte, nemcsak Moldva történetével, népesedési kérdéseivel foglalkozott, mint egy átlag kutató, hanem fel akarta tárni, be akarta mutatni e népcsoport évszázados küzdelmét, keserű sorsát is. A moldvai csángómagyarok sorsa iránti közös felelősségünkre hívja fel a figyelmet azzal az ajánlással is, mellyel útjára indítja kötetét: Nektek magyaroknak, róluk magyarokról, mintegy utalva arra, hogy a közöny és a tudatlanság nem lehet mentség számunkra.

Utazásai során több mint ötven településen fordult meg, hol kerékpáron, hol szekéren, hol gyalog járva be ezeket. Naplószerű feljegyzéseit falvanként leírt névsorokkal, népszámlálási adatokkal egészíti ki, beszámolói számos fontos néprajzi adatot, leírást tartalmaznak. Olyan ritka és értékes magyar nyelvű írásos emlékekről tudósít, mint az 1671-ből való Forrófalvi imádságos könyv, vagy a Kájoni Cantionaléja.

Moldvai útjainak legfontosabb tudományos hozadéka kétségkívül a népzenei anyag, de ugyanilyen jelentőségű az is, hogy felkeltette az érdeklődést a moldvai csángók iránt: számos kutató szegődött azóta a nyomába és indul el ma is a nyomdokain, hivatásos és önkéntes gyűjtők igyekeznek feltárni azt a világot, melyet általa ismerhettünk meg.

Az eszményképének tekintett Kájoni János szavaival fogalmazza meg életének és munkásságának vezérgondolatát: „édes Hazámnak akartam szolgálni”. Vallomása szerint ez az ösztönzés tette képessé arra, amit csinált, és ami semmivel sem több, mint amit mindenki megtehet, akiben szív, szeretet és munkakészség, hajlandóság van.

Reméljük, hogy a tőle kapott örökségnek, és itt nemcsak a tudományos munkásságára gondolunk, hanem példaértékű közösségtudatára, emberi magatartására, méltó továbbvivői lehetünk.

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára