Székely Könyvtár 52 - Benedek Elek: Édes anyaföldem! I.



Llövétei Lázár László

 

Benedek Elek: Édes anyaföldem! I.

 

2017. április 21.: sorban állok a csíkszeredai MOL töltőállomáson. Előttem a sorban húszegynéhány éves, széparcú lány. Valahonnét ismerheti a kasszásnőt, mert amíg az beolvassa a két csomag piros Marlborót és az egy db. Red Bullt, kedélyesen eldiskurálgatnak. Kiderül, hogy a lány Londonba megy a barátaival, egy kávézóban kapott állást. S mondja ezt olyan magától értetődő természetességgel, hogy szó szerint görcsbe rándul a gyomrom. Pedig – állítólag – ez a világ rendje, ez a „normális”. De vajon tényleg ez lenne a normális? Íme, mit ír Benedek Elek Édes anyaföldem! című memoárjában: „Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, művelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. (…) Ha annak a sok-sok ezer ifjúnak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba!

Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyűlöletes harca be megszűnnék!” Boldog idők, amikor „csak” a városokig csángált el a székely! A külföldi munkavállalás helyett, sajnos, én se tudok cifrább életet kínálni egy mai fiatalnak (legfennebb „régi”, XX. századi, falusi alternatívát), így aztán kénytelen vagyok megszokni, hogy egyre több ház marad üresen szűkebb pátriámban, s marad a csalfa, vak remény, hogy a most külföldön dolgozók előbb-utóbb hazajönnek – jobb emberként, tapasztalatokkal gazdagon. És irányt mutatnak majd nekünk, megrögzött itthon maradóknak, akik az istennek se akarunk változni, az időkkel haladni. Vagy ahogy Benedek Elek mondja: „Hogy a nép, s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervatív, s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem újság. (…) Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szerszáma-nincs újításokat; de túlságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre.” Persze, élek a gyanúperrel, hogy Benedek Elek idejében is a „népnek” volt igaza. Vénülő fejjel ugyanis egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy a székelységnek ez a veleszületett bizalmatlansága segített túlélni katonáskodást, vallási polgárháborúkat, arányosítást és kivándorlást, kollektivizálást és kommunizmust… Hogy a mai furcsa demokráciát túléli-e, azt nem tudom, de javíthatatlan optimista vagyok, s hogy az vagyok, azt (mások mellett) éppen Benedek Eleknek és az Édes anyaföldem!-nek köszönhetem.

1919 nyarán, a Tanácsköztársaság „országlását” figyelve, a totális kétségbeesés közepén, Budapesten kezdi írni Benedek Elek az Édes anyaföldem!-et: „És elméne Mária, s (…) szerze ötszáz ív kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember, s kezdé írni a könyvet az asztalfiának…”

Föltehetném a kérdést ma, száz évvel később, hogy mit akart Benedek Elek „ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megírásának határidejét, tiszteletdíját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraítélt népnek s e nép fiának az élete folyását szándékozom egyszerűen, minden tódítás, színezés, röviden: hazugság nélkül megörökíteni”. Föltehetném, mondom, a kérdést, de minek? Inkább azon sajnálkozom, hogy 2017. április 21-én még csak korrektúráztam az Édes anyaföldem!-et! Szívesen beloptam volna a könyvet ott, a csíkszeredai MOL töltőállomáson, annak a széparcú lánynak a kézitáskájába…

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára