Székely Könyvtár 34 - Cseres Tibor: Foksányi szoros



Ferenczes István

 

Cseres Tibor: Foksányi szoros

 

1877-ben, az orosz–török háború esztendejében, amely meghozza majd Órománia függetlenségét is, Ugron Gábor, Orbán Balázs és Bartha Miklós  megszervezik az úgynevezett „székely puccsot”. A budapesti parlamentben ellenzéki képviselőként, és székelyként, tudtak ők, amit tudtak, hiszen közelebb éltek a „nagyálmú”, egyre agresszívebben nyomuló egyesült fejedelemségekhez, nem csoda tehát, hogy inkább a törökökkel tartottak.

Nem az oroszokkal és az eljövendő balkáni független nemzetállamokkal, amelyek aztán megássák a Monarchia sírját. Bécs hivatalos politikája a semlegességről szólt, de a háttérben a cárt támogatta, hiszen ferenczjóskáék nem feledték a szabadságharc leveréséhez nyújtott segítséget. A magyar közvélemény azonban kezdettől fogvást a Kossuth Lajost befogadó Konstantinápollyal szimpatizált. Ugronék, Klapkán keresztül, kitűnő kapcsolatokat ápoltak az angolokkal, akiknek érdekében állt a cári csapatok balkáni előrenyomulásának megállítása, hajlandók voltak pénzzel is támogatni a székely vezéreket. Ők úgy képzelték, hogy néhány ezer felfegyverzett székellyel betörnek Moldvába, s a foksányi szoros környékén elvágják, szétzilálják az orosz csapatok utánpótlási vonalát, az orosz támadás összeroppan, a törökök pedig lélegzethez jutnak, ellentámadnak, s továbbra is fenntarthatják uralmukat a Balkánon.  Fegyvereket szereztek, felszállították a havasi rejtekhelyekre, a három honatya pedig járta a Székelyföldet, és toborozta a leendő sereget. A „székely puccs” természetesen egy banális esett miatt lelepleződött. A fegyvert szállító szekerek egyike, Brassó piacára bekanyarodva, felborul, rakománya közszemlére kerül, azaz a hatóságok tudtára jut. Bécs számára „világpolitikai” szempontból roppant kínossá válik a helyzet. Elkezdenek nyomozni, házkutatni, kihallgatni, pert indítani, ítélkezni. Aztán csendesen elhal az egész ügy.

Cseres Tibor Foksányi szoros című regényében ezt a „székely puccsot” írta meg, azaz nemcsak azt. Ha csupán magát a történetet meséli újra, bizonyára akkor is számíthatott volna olvasói érdeklődésére, ám nem lett volna több érdekes történelmi leckénél. Cseres Tibor ennél többet: irodalmat teremtett. A nagy írókra jellemző zsenialitással a  ridegnek tűnő történelmi eseményeket két olyan szerelmi történet koszorújába fonja, amelyek csehovi magaslatokon lebegve tündökölnek.

Különösen a klézsei Czikó Anna iránt fellángoló szerelem eleve elrendelt kimondhatatlansága, reménytelenségei emlékeztetnek Csehov enigmatikus hőseire, akik  sohesem jutnak tovább a vágynál, a sóvárgásnál. Épp ez a gyönyörű bennük. 

Domahidy Ákos belgrádi szerelmével ellenben már Ivo Andric világában járunk

(vö.: Szvetozár karóbahúzása), amikor is a  hős eljut ugyan „Teodóra üdvösségébe”, de  az egzisztenciális összeférhetetlenség itt máskép stigmatizál.

„Két út áll előttem: vagy magyarrá teszlek téged is, vagy  szerbbé válok magam” –  mondja szerelme házasodási tervére Domahidy, aki sejti már, hogy a tizenhét hónapig tartó szerelmi viadalok önkívületében nincs tovább, nem lesz „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”.

„Szeretem a könyved tömörségét, melyből az is kitűnt, hogy Te erről a korszakról sokkal többet tudsz, mint amennyit a könyvben feltársz – írja egy Cseresnek címzett levélben  1985-ben a pályatárs Tóth Endre. – Ura vagy a témának, töviről-hegyire ismered a korszak politikai rugóit, társadalmi mozgatóerőit, jelentős személyiségeit. És a stílusod: a tárgyhoz simuló, nem hivalkodó, s csak annyit archaizálsz, amennyit a kor érzékletessége megkíván. Persze sokat számít, hogy a Székelyföldön születtél s Erdélyen keresztül az egész Kelet és a Balkán közelebb áll Hozzád. Bizony: székely támad – székely bánja.”

Cseres Tibor a szerelmi történetek mellett még végbe visz egy másik regénytechnikai bravúrt. Maradhatott volna a „székely puccs” tragikomikus, abszurd végkifejleténél, szépírói eszközökkel újraírhatta volna nevetségesen provinciális elhalását. Egy olyan alkotó, akinek szinte egész életművét a nemzet nagy sorskérdéseinek vezérfonalára lehet felfűzni, ezen belül is külön kiemelt szerepük van az erdélyi, moldvai magyarság golgotáinak (lásd: Vízaknai  csaták, Őseink kertje, Erdély ) – nem választhatta a tragikomédiát. Mélységes empátiáitól indíttatva, a fikció mellett döntött. „Erdély égő sebhely mind a magyar, mind a román nemzet testén – vallja a 1988-ban –, bár a fájdalmas lüktetésből ma nagyobb rész jut a magyar népnek.” Cseres Tibor vízióira hagyatkozva, ama lüktetést mélyen megszenvedve és átérezve, hőseinket helyszíni szemlére beviszi a magyarság legárvább népcsoportjához, a moldvai magyarokhoz, oda is a „legilletékesebb” kútfőhöz, a tragikus sorsú, Klézsén lelkipásztorkodó Petrás Ince Jánoshoz. A nála eltöltött pár nap alatt szerzett értesülések, megérzések, szenvedéstörténetek után döntenek Orbán Balázsék a foksányi szorosba tervezett betörés lefújása mellett, hiszen ott vannak a „túszok”, a moldvai magyarok.

Ha a „székely puccs” brassói kipukkanása a történelmi való, akkor a klézsei döntés az igazság. A mindennél fontosabb irodalmi igazság.

Ezért is döntöttünk a könyv szerkesztése közben úgy, hogy a Foksányi szoros koszorúja mellé, mintegy addendaként, bár nem mellékes jelleggel, feltűzzük Cseres Tibor másik két, moldvai magyarokról született művét, a Zöld Péter levelei a pápához és a Jaj, de magas ég című novelláit is. Úgy hisszük, hogy ekként teljesebb és egészebb lesz Cseres Tibor székely és csángó-magyar tematikájú fejezete.

A könyv kiadását a Székelyföld szerkesztősége a száz éve Gyergyóremetén született írónk emléke előtti főhajtásnak tekinti.

 

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára