Székely Könyvtár

Valamikor az 1980-as évek közepén a szegedi egyetemi könyvtárban rábukkantam egy addig számomra teljesen ismeretlen szerzőre, egy bizonyos Jancsó Benedekre. Akkor még semmit nem jelentett számomra ez a név. (A magyarországi marxista történészek „kiradírozták” a történésztársadalomból, a nevét sem írták le. A legújabb, pár éve megjelent historiográfiai összefoglalóban sem szerepel, még említés szintjén sem a neve, pedig ott nála sokkal jelentéktelenebb történészeket is megemlítenek…) A szerző ugyan ismeretlen volt, ám a könyveinek a címe rögtön fölkeltette az érdeklődésemet: Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések, és a két kötetes A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Természetesen mohón faltam őket, és egy új világ nyílt ki előttem. Megismerhettem belőlük Erdély és a magyar–román kapcsolatok történetének korábban elhallgatott sötét oldalát. Később igyekeztem szisztematikusan végig olvasni a történeti munkáit, kisebbségpolitikai cikkeit. (Sajnos nagyon sok kézirata halála után elkallódott.)

De ki is volt Jancsó Benedek? A háromszéki Gelencén született 1854-ben. Erdélyi gimnáziumi tanulmányait követően 1878-ban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Már vidéki (pancsovai és aradi) tanári időszakában számos irodalmi, nyelvészeti, nyelvtörténeti és nevelésügyi értekezés jelent meg tőle. 1887-től Budapesten lett középiskolai tanár. Mivel folyamatosan azt látta, hogy a román irredenta veszélyt senki sem veszi komolyan az országban, cselekvésre szánta el magát. 1892-ben fizetés nélküli szabadságot kért, és fél éven keresztül kutatta Romániában a bukaresti kormányok és a magyarországi román iskolák közötti kapcsolatot. Ennek lett eredménye az 1893-ban – névtelenül – kiadott A Daco Romanizmus és a magyar kulturpolitika című röpirata, amely kötetünk első írását képezi.

Ennek a röpiratnak köszönhetően 1895-ben végre a megfelelő helyre került: kinevezték a miniszterelnökségen akkor létrehozott nemzetiségi ügyosztály tisztviselőjévé. Ekkor kezdte el alaposabban (román és nyugati források fölhasználásával) tanulmányozni a román nemzetiségi törekvések múltját, kialakulását, aminek eredményeként publikálta az említett két munkáját. Ezeket figyelmesen tanulmányozva, nyilvánvalóvá válhat: Jancsó Benedek ugyan nem készült történésznek, de a kútfőket a vérbeli szaktörténész kritikai érzékével és igazságszeretetével kezeli. Az 1899-ben megbuktatott Bánffy Dezső utóda, Széll Kálmán miniszterelnök sajnos nem ismerte föl, hogy milyen veszélyt jelent az „integer” Magyarországra egyes román és délszláv soviniszta politikusok aknamunkája, szervezkedése. Emiatt – és korábbi „főnöke” védelmében – Jancsó Benedek – ismét csak névtelenül – kiadott egy röpiratot (Bánffy Dezső nemzetiségi politikája), melyben közvetve ugyan, de bírálta az új miniszterelnököt – erre az lett a válasz, hogy megszüntették a nemzetiségi ügyosztályt, Jancsó Benedek pedig ismét visszakerült az oktatásügybe.

1916-ban bekövetkezett az, amitől mindig is óvta hazáját: a románok megtámadták Erdélyt. Ekkor a hadvezetőség engedélyével, egy bizottság tagjaként az elfoglalt Bukarestben tanulmányozhatta a román orvtámadás előzményeit, és ennek során sikerült az irredenta mozgalom kulcs-intézményének, a Liga Culturală-nak a megmaradt irattárát megszereznie, így alapvető forrásokhoz tudott hozzájutni. Ennek köszönhetően készülhetett el az Erdély és a nagyromán aspirációk című füzete, majd monumentális műve, A román irredentista mozgalmak története (ez utóbbi már csak az összeomlás és a trianoni békediktátum aláírása után látott napvilágot).

Az ún. „őszirózsás forradalom” után aktívan bekapcsolódott a budapesti Székely Nemzeti Tanács munkáiba, majd a Kun Béla-féle „kommün” bukása után részt vett a béke-előkészítő bizottság tevékenységében. Élete utolsó évtizede aktív tudományos és publicisztikai munkával telt. 1921-ben közreadta a kötetünkben is közölt esszéjét a székelyek történetéről, egy évvel később pedig összefoglalta Erdély 1867-ig terjedő történelmét. Amikor 1927-ben elindult a Horthy-korszak egyik legszínvonalasabb és legfontosabb folyóirata, a Magyar Szemle, abban haláláig rendszeresen publikált. Az itt közölt írásai is jól mutatják, hogy érdeklődése milyen szerteágazó volt. Nemcsak a román uralom alá került erdélyi magyarság sérelmeivel foglalkozott, hanem román belpolitikai kérdésekkel is (sőt, elsőként figyelt föl a húszas évek második felében megerősödő erdélyi szélsőbaloldali mozgolódásokra). Alapjában véve szinte minden írásán átsüt az erdélyi magyarság jövőjéért érzett aggodalom, a féltő szeretet.

Élete utolsó pillanatáig dolgozott. Akik közelről ismerték, azt írták róla, hogy nem vált megkeseredett emberré – pedig jó oka lett volna rá, hiszen ő idejében figyelmeztette a politikai osztályt a nemzetiségi veszedelemre. „Megpróbáltatásaim között legfájdalmasabb az a tapasztalatom volt, hogy életem legfőbb törekvésének célját: a románság részéről jövő veszedelem iránt való köztudat felébresztését nem sikerült a közvéleményben elevenen ható erővé tennem” – írta egy helyütt.

A román nemzetiségi kérdés apostolának munkái, bár 1930-ban elhunyt, időtállóaknak bizonyultak. A kommunizmus évtizedei alatt csak titokban lehetett olvasni alapvető műveit (melyek „sértették a szocialista román nép érzékenységét”), de úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban sem vált annyira ismertté – ahogy az ő idejében fogalmaztak volna – a „művelt olvasóközönség” körében, mint ahogy azt megérdemelné. Igaz ugyan, hogy a Jancsó Alapítvány 2011-ben kiadta a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötetet, majd 2013-ban egy Jancsó Benedek breviárium-ot, de azt hiszem, őt még mindig nem olvassák elegen. Itt az ideje, hogy ez megváltozzék!