Székely Könyvtár 28 - Petelei István: Válogatott novellák



Fekete Vince

 

Petelei István: Válogatott novellák

 

Nem tudom, kezembe vettem volna-e, ha nem kellett volna szerkesztenem a válogatott novelláit. Talán igen. Talán nem. Ha igen, akkor kíváncsiságból, valahol ugyanis, egy interjúban az egyik kedvenc íróm-költőm az ő nevét is felsorolta az általa előszeretettel olvasott prózaírók között. Ha nem veszem kezembe, vagy csak fanyalogva, akkor Ady miatt, aki a kilencszázas évek elején, egy kalap alá véve Jókait, Mikszáthot, Bródyt és Peteleit, az elavult ízlést, a társadalmi elmaradottságot pellengérre állítva írja le a nevét. És hát az ember élete – amint azt egyik egykori kollégám mondogatta – arra sem elég, hogy a remekműveket elolvassa.

Turgenyev hatását emlegetik nála a kritikusai, egyébként maga is képbe hozza egyik levelében a nagy orosz írót, amikor barátjának – úgymond – ars poeticájáról vall: „Turgenyev írt erdőről. Ő az erdőt ismerte. A vadakat és madarakat. Én a városról írok. Ezt én ismerem: vadaival, madaraival egyetemben.” (Jakab Ödönnek írt levél) De az „erdélyi kisváros” világában, az „apró semmiségek” krónikái között akár Csehovot is felfedezhetjük (vö. Görög Trátyi és az apja), amint a korabeli lapok divatos érzelgős-romantikus darabjaival szemben megalkotja, megteremti a tárcanovellát a maga kisszerű alakjaival, szürke hétköznapjaikba beleszürkült embereivel.

Azt is mondhatjuk, hogy szinte minden „kis” nála: kisváros, kispolgár, kisember, kishivatalnok, kicsinyes alakok, kisszerű karrieristák. Perifériára szorult, gyenge akaratú, fojtott légkörű, hiú, szűk horizontú, szertefoszló, áldozatok, kiszolgáltatottak stb. Szinte mind negatív előjelű fogalmak. Csend és ború és halál. Hősei előtt majdhogynem egyetlen út, egyetlen zsákutca kínálkozik: befutni, szinte kényszeresen bejutni a tragikus vég szűk, egyirányú utczájába. Változatlanság, látszatok világa, békés élet messze libbenő tollpihéi.

Hősei egy-egy reményt felcsillantó ábrándozás után úgy tűnnek el e kisszerű világ süllyesztőiben, mintha csak Móricz Kis Jánosának előhírnökei volnának, hogy senki sem veszi észre halálukat, mint ahogy azt sem, hogy éltek, léteztek egyáltalán. Vergődő, zaklatott, zilált lelkek mindannyian, rögeszmésen képzelődők, de inkább ábrándozók, akiknek délibábszerű látomásai, képzelmei egy jobb, másabb életről szappanbuborékokként pukkannak szét.

Mintha csak egyetlen évszaka volna ezeknek a novelláknak: a fojtott, borongós, ködös, nyomott hangulatú őszi idő, a még nem téli, a már nem őszi, hanem valahol e kettő között levő. De nem kívül, hanem inkább a hősök lelkében, belsejében, ami – bármilyen évszak legyen is kint – kivetül kívülre, a világra, súlyosan ránehezedve szellemre, kedélyre, lélekre egyaránt.

Ha ünnep van, ha szerencse ér valakit, az is csak azért van, hogy annál nagyobb legyen majd a tragédia, annál mélyebb legyen a szakadék, amelybe a mintegy haláltáncukat járó hősei kényszeresen belepörögnek.

A boldogság itt eltévedt madár, percre röppen be csak az ablakon, valójában azonban be se röppen, csak úgy tűnik, úgy hiszik a hősök egy pillanatra, úgy képzelik, s máris tovalibben, szétfoszlik, eltűnik, s ott maradnak ők az átvághatatlan szürkeségben.

Ha mai író volna, azt mondhatnók róla, hogy sötét napszemüveget hord, így csak azt mondhatjuk, hogy kormozott üvegen át szemléli a világot. Bú és bánat, szomorúság és kedélytelenség, röpke időre felvillanó öröm és boldogságérzet, majd megint sűrű sötét.

És mégsem bántam meg, hogy végigrágtam magam a félszáz oldalnyi elbeszélésen. Balladisztikus, kihagyásos szerkezetű tárcanovellái, az időnként itt is, ott is felfeslő érzelgősséget leszámítva, nagyon sokszor maiak tudnak lenni, születésük után több mint száz évvel is élvezhető, feszes, magukat olvastató olvasmányok.

A sikerültebb darabokban kitűnő atmoszférateremtő erő van, aprólékos lélektani előkészítés, feszes szerkezet, fordulatos, meglepetésekkel szolgáló eseménysor. Figurái pedig szinte mai hús-vér emberek, akik szeretnek, gyűlölnek, élnek és halnak, bűnösök és erényesek, rangkórsággal, pénzszomjjal megáldottak vagy megvertek, önmarcangolók és vágyakozók, boldogságra áhítozók, torzsalkodók és lázadók, kicsinyesek, önzők stb. Nem folytatom: pont, mint a ma emberei.