Sántha Attila ajánlja



Régi székely költők
 

Ha valaki megcsömörölt a régiköltészeti antológiáktól, melyek úgymond „az irodalom fejlődését” mutatták be (mintha az irodalom haladna is bárhová), annak feltétlenül érdemes kézbe vennie ezt a válogatást. Tudom, hogy nem könnyű, hogy amit egyszer elrontottak bennünk, nehéz helyrehozni – ám higgye el a kedves olvasó: megéri.

A Régi székely költők nem próbál bizonyítani semmit, nem mutatja az utat az egyházi költészetből a barokkba, rokokóba, romantikába, hanem csupán szövegeket rak egymás mellé, olyan verseket, amelyek valami okból a szerkesztőknek tetszettek. Azt is ki merem mondani: jó szövegeket tesz elénk, amelyek a mai (és a tegnapi) ember kis, nagy, apró, cseprő, általános és specifikus gondjairól szólnak. Van benne öröm, van szerelem, kesergés az idő múlásáról, melankólia, nekibuzdulás, csüggedés, kitartás, szenvedés, a mai (és a tegnapi) ember számára is olvasmányosan előadva.

És merthogy e könyv rólunk szól (székelyekről? magyarokról? olvasókról?), hirtelen sokkal érdekesebb lesz minden, ami a szerzőkkel, az irodalomtörténettel kapcsolatos. Beszippant például a 16. század, mikor Bogáthi Fazekas Miklós, a kötet első szerzője hirtelen olyan magyar nyelven áll elénk, hogy abban semmi ódon, zavaró, a mai ember számára tájidegen nincsen, de van felháborodás, emberi érzelem: „A pokol nép elsokasult földünkben / A jámborok nyomorognak mindenben / Mire mentél messze tőlem, szent Isten, / Mit sanyargok latrok miatt bűntelen?”

Vagy ízlelhetjük Péchi Simonnak a már-már Arany Jánosos, mert a népköltészetre épülő szép sorait:  „zokogó szókkal, könnyhullatással Úrnak esedezik, / Hajnali nótán, szarvas-muzsikán mond, úgy fohászkodik”. Apám, Isten nyugtassa, biztosan nagy örömmel olvasta volna Oroszhegyi Mihály versét a fenyőfáról és zsendelycsinálásról, vagy azt, ahogyan Köröspataki B. János akkurátusan körüljárja Erdélyt. És hát ott vannak az úgynevezett székely klasszikusoknak a versei, a Bod Péteré, Apor Péteré, Baróti Szabó Dávidé („halni kezdődtem, mihelyt kezdődtem élni”), vagy másoké, ismeretleneké (például Lukáts Istváné, Újfalvy Krisztináé), akik miatt biztán mondhatjuk: aki e kötetet kézbe veszi, elolvassa.