Székely Könyvtár 24 - Tamási Áron: Válogatott novellák



Molnár Vilmos

 

Tamási Áron: Válogatott novellák

 

Tamási novelláinak jellemzői: költőiség és játékosság.

Költőiség ott, ahol az érzéstől túlcsorduló lélek a lírát hívja segítségül az ámulatos vagy éppen rettenetes valóság szavakba öntéséhez; játékosság ott, ahol nyelvében és nyelvével ficánkol a székely, ha már a szűkké lett életben, présként szorító mindennapokban nagyon nem ficánkolhat.

A költőiség főleg a leíró részekben jelentkezik. Meghökkentő, de igen találó hasonlatok, metaforák, költői képek merevítik ki ámulatos művészfotókként az élet hétköznapi jelenségeit, vagy olykor borzalmas látványait: „…a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik” (Rendes feltámadás); „A falu úgy feküdt a maga háborítatlan csendjében, mint egy földre boruló hatalmas anyaszív, amelyik estére kelve mindennap megnyílik, hogy magába fogadja az érkező gyermekek örömét” (Keserű kenyér); „Öröme hajtotta, mint a benzin a motort” (Himnusz egy szamárral). Vagy kedvencem, ahol egy első világháborús témájú novellában így tömöríti szavakba a kimondhatatlan szörnyűséget: „A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott” (Siratnivaló székely).

A játékosságot illetően Tamásinak nem kellett messze mennie: a szavakkal való figurázás, a mondandó cseles ide-oda görgetése, mígnem váratlanul beletalál egy bizonyos, jó előre kipécézett lyukba, vagy pedig a párbeszédek oda-vissza szúrkáló jellege, ami helyzettől és embertől függően a barátságos évődéstől a durva leégetésig terjedhet, gyakori társalgási forma a székelyeknél, már amikor kedv, tehetség és alkalom találtatik rá.

Az éles nyelvű, ugratós megjegyzésekből és a hasonló módon megválaszolt mondatokból álló párbeszéd nem új találmány az irodalomban. 1580-ban Angliában a mára elfeledett John Lyly Euphues című regénye valóságos divatát teremtette meg az efféle dialógusoknak, nevét is erről kapta a stílus: eufuizmus (nem tévesztendő össze az eufemizmussal). Keresett, leleményes, ellentétekkel teljes élcelődést jelent. Akkoriban sok szerzőre hatott ez az irály, a legismertebb közülük William Shakespeare. Amikor még gimnazistaként olvastam az avoni hattyú színműveit, meglepődtem, hogy a párbeszédek néhol mennyire hajaznak Tamási szereplőinek szövegeire, mintha csak Farkaslakáról Udvarhelyre lűtőre menet hangzanának el. Szemléltetőül álljon itt egy rövid párbeszéd a Sok hűhó semmiért-ből Szabó Lőrinc fordításában: „Beatrice: Ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom, mint azt, ha férfi szerelmet vall. (...) Benedetto: Kiválóan taníthatnád nyelvelni a papagájt. Beatrice: Többet ér egy madár az én nyelvemmel, mint egy barom a tiéddel. Benedetto: Bár a paripám volna olyan szilaj és kitartó, mint a nyelved! No, Isten hírivel – én végeztem. Beatrice: Farol a paripád – mindig ez a vége.”

Csak érdekes analógiáról van szó, Tamási természetesen nem Shakespeare-től tanult játszani a szavakkal. A nyelvi ficánkolásra hajlamos fogalmazási készség és az élesnyelvűség mindig is jellemzői voltak a székely beszédmódnak. Nem megsértődni, hanem méltóképpen visszavágni illett rá. Az analógiák sorát lehetne folytatni a Tamási-írásokban gyakran fellelhető, a fantasztikumot a realitással a népmesék természetességével ötvöző részek említésével, kiemelve, hogy az ilyen írásai akkor születtek, amikor tájainkon még ismeretlen volt a latin-amerikai irodalommal kapcsolatosan emlegetett „mágikus realizmus” kifejezés. Az igazán jelentős alkotók egymástól függetlenül, különböző korokban vagy helyeken élve is képesek feltalálni és használni ugyanazokat az eszközöket, ha a mű létrejötte úgy kívánja.

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára