Székely Könyvtár 23 - Tompa László: Válogatott versek



Fekete Vince

 

Tompa László: Válogatott versek

 

Egy biztos: Tompa László nem „a székelyharisnyás költő”. Soha nem is volt az, és – jöjjenek bármilyen újabb és újabb értelmezők – reméljük, már soha nem is lesz az. Mai költő, ugyanolyan és ugyanúgy mai, mint amennyire az az ő igazi nemzedéke, a múlt század elején, Pesten iskolázott, a modern magyar irodalom hullámverésében, centrumában élő és alkotó több Nyugatos kortársa: Kosztolányi, Babits és társaik. (Jó pár héttel ezelőtt, kedves egykori tanárommal levelezvén, szóba került a sorsa, a költészete, jelentősége. És ez volt a Tanár úr levelének a végkonklúziója is Róla. Meg a Tompa-versek önarckép-jellege.)

Modern magyar költőként indult (németül tudott, németből fordított), és modern magyar költő maradt. Csak sorsa, választott sorsa a peremre, a peremvidékre sodorta, és végig egy kisváros adatott meg neki élete helyszínéül. Vidéken élő, vidékre sodródott, de nem vidéki költő volt ő. Amikor a székely tájról, a székely emberről, a helytállásról, magányosságról, a megmaradásról írt, akkor is csak önmagáról írt, „ezek a versei önarcképek” csupán, és nem olyanszerű szócsövek, amilyeneknek tulajdonították őket a korabeli és későbbi kritikusai.

Lapozgatom, olvasgatom a megfakult, kék vászonborítású, halála előtt egy évvel megjelent Versek című összegyűjtött költeményeit, és csak ámulok és bámulok, hogy milyen költemények szorultak a kötet két borítója közé. És nem a középiskolás éveim nagy megmaradás-verseire, helytállás-, emberség-darabjaira, az úgynevezett áthallásosakra gondolok, mint a Lófürösztés, Magányos fenyő, Erdélyi télben, Este egy székely festőnél, Diogenész lámpájával (a Lófürösztés egyébként ebből a válogatásból ki is maradt), amelyeket, mint a változások után a templomos és iskolás, a kő marad, a víz szalad típusú verseket, annyit és olyan patetikus hevülettel, szinte kötelező módon mondták, szavalták, zengték ünnepségről ünnepségre. Holott ezekre is gondolhatnék, mert ezek sem rosszak, és semmiképp sem a templomos-iskolás kategóriába sorolhatók. Hanem a nem épp ennyire közösségi témákat érintő, sokkalta finomabb hangzásúnak tűnő opusokra (csak pár darab közülük: Rejtett kincs tudója, Egy új Faust szerenádja, Alkonyat falun, A játékcsináló, Tavaszodás, Zenit, Vers egy téli sétáról, A sötétben jár az óra, Alkonyati eltűnődés, Ének három pogácsáról stb.), amelyek másik (több másik) oldaláról mutatják meg Tompát, az embert és költőt, és ezáltal csak gazdagítják ezt a csak egyoldalúan, mintegy billogként rásütött költő-képet. Hogyaszongya: „a bizakodó dac”, „a sorssal való szembefordulás”, „a fájdalomban és a szenvedésben találta meg a…”, „költészete a tömegekben, a népben erjedő fájdalmakat dalolta ki” stb. Nem folytatom, mert értelmetlennek találom. Sok hasonlót lehet olvasni a róla szóló munkákban a megközelíthetetlen sziklavárában élő, magányos fenyőként soha meg nem törő, az időkkel ott is bátran, dacosan szembenéző, akkor is (mindig) helytálló, szinte szoborrá merevített költőről, akinek nehéz léptű, súlyos görgetésű költészete a kősziklák dübörgéséhez hasonlatos.

Arról viszont kevesebbet, vagy alig, hogy fontos, ha úgy tetszik: európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet. Érdemes is volna ezt a nyelvet, ezt a szóhasználatot (el egészen az általa használt különleges, ismeretlen szavakig), ezt a Tompa megénekelte embertípust, a peremvidéken élőét, s a mindenféle hozzá tartozó sajátosságokat külön tanulmányban is elemezni, ha divatos volna ez most errefelé egyáltalán. Talán ez is – ahogy mondani szokás újabban – megérne egy misét.

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára