Bogdán Zsolt ajánlja



Márton Áron Válogatott írások és beszédek című kötetét

 

Eszméletlen meredélyen izzadt sáremberek tömött, hosszú sora kapaszkodik fölfele az ég felé. Hátukon kis, földszínű zsákokban négy-öt lapátnyi reménnyel, az új világ, az új élet zálogával valamelyik dél-afrikai gyémántbánya mélyéről igyekeznek, lépegetnek felfele. A lábszárak és farizmok egybefonodó, fekete tömege mögül, ahol az ég önnön kékségére ismét rálel, fel-felszikráznak az elszánt tekintetek. Némelyik kimerülten, de boldogan, olyik eszelősen néz szembe velem.

Hosszú, tömött sorban araszolok magam is izzadt, sápadt emberek között valamelyik bevásárlóházban, s pénztármagányom nagy széles vásznára Wim Wenders The Salt of the Earth című filmjének kockáit vetítem. Sebastiao Salgado megrázó képsorozata, az üldözöttek, a rászorulók, az éhezők, a haldoklók tekintete szemmel láthatóan nagy foltot hagyott kis, pocakos lelkemen. Csakhogy az én titkos filmemben nem Wim Wenders narrál, hanem Márton Áron. 

– Az ember emberi élete akkor kezdődik – mondja bársonyos, bölcs hangján, miközben váltakoznak bennem a  képek –, amikor észreveszi a rajta kívül létező világot is. Amikor rádöbben, hogy a tőle különböző dolgok megmérhetetlen sokasága áll vele szemben. S megindul a gondolkodás, és nyomában a nyugtalan kérdezés. Az eléje kavargó, az érzékeinek és értelmének ütközö jelenségek értelme után kérdez. 

Mondtam ezt én már valahol? Valamelyik darabban? – tudtommal nem. Akkor honnan tudom?  

– Valóban – mondja mintegy válaszként a filmemben Salgado –, nagyon rossz tanuló voltam, apámnak sok baja volt velem, aztán kaptam ajándékba egy fényképezőgépet, s a környező világ minden szépségével és szörnyűségével beáramlott lelkembe, rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul, mégis úgy éreztem, ráleltem életem fősodrára.
Wim Wenders filmjében a képek szárazak, hosszú, nagy szünetekbe ágyazottak, némák, minden érzelgőségtől, kimódoltságtól mentesek, de annyira átégnek a vásznon, hogy ordítani kell a fájdalomtól. Ordít is csendben mindenki rendesen.

9-10 éves sovány kisfiú kutyájával kémleli a határt. Ingecskéje alól elővillan szemérme, ülepe. Ábel lenne, valahol a Hargita s Amerika peremén? Árnyalattal barnácskább, mintha. Vagy mégis ő? 

– Gondtalan gyermekkora nem volt. Mikor szemei teltek értelemmel s rányíltak ezer kérdéssel a világra, az őt körülvevő világból az embermészárlásra berendezett roppant vágóhíd egy-egy funkciója, egy-egy kegyetlen jelenete égett bele gyermekkori lelkének odatartott lemezébe. Látta a gondokkal kelő és sóhajokkal fekvő édesanyját. Az apját elnyűtten az évről évre fordítgatott, minden tenyérnyi helyén aggodalmas gonddal megstoppolt ruhában, ahogyan tíz ember helyett koplalt és dolgozott. Vagy katonaruhásan, ritkán, de minden hazatértekor több ősz hajjal, a szemeiben több palástolhatatlan fásultsággal, lemondással. Amikor mértékkel mérhető nadrág viseléséig emberedett, az ő nadrágja is csukaszürke lett. 

„…mértékkel mérhető nadrág viseléséig emberedett” – milyen különös gonddal, szeretettel összeterelt, szép-gyapjas, nemesjárású szavakat hoz itatni szemünk gödrébe a püspök úr.

Tud-e mit felelni, meg tud-e felelni képekben Áronnak, a püspöknek, a szentdomokosinak, Sebastiao, a brazil, a művész? Minden bizonnyal. És fájdalmas képek jönnek fájdalmas szép szavakra válaszul.

Haladgatok szépen a sorommal. Emberek fürkészik arcomat, honnan a mosoly? Már magam sem tudom, hogy Salgado megrázó képein keresztül Áron püspök írásait és beszédeit olvasom-e, vagy írásainak tükrében Wenders filmjét nézem.

– Volt apámnak egy több száz hektáros birtoka – mondja a művész, a brazil –, és tele volt gyerekkorom minden ízével zamatával, csodájával. Óriás kiterjedésű, igazi esőerdők voltak. Sajnos a civilizáció, az ipar, a fakitermelés húsz-huszonöt év alatt elsivatagosította a területet. Nem maradt utána semmi, csak por és szegénység. És a feleségemmel nekifogtunk, és egyenként beültettük az egészet. Minden pénzünket ebbe fektettük, kétmillió facsemetét ültettünk, és valóban egy részük elpusztult, mert óriási volt a szárazság. De aztán egyre nagyobb szakértelemmel végeztük a munkánkat, egyre nagyobb szenvedéllyel, mint hajdan a fotózást, és mára lassacskán helyreállt minden egyensúly. A lehetetlen sikerült. 

Áron püspök mosolyog, így csak az acél tud, a jelen a múltban van, mondja, s neki is egy erdőnyi, erdélynyi lelke hiányzik csupán. De non recuso laborem, mondja. A brazil bólogat. Így gondolja ő is.

Hosszú, nagy szünetekben beszélgetnek, válaszolnak bennem egymásnak, képre szó, szóra kép. Salgado, a püspök és Áron, a művész.

Azon a térképen, amit belülről nézek, Aimorés Szentdomokos határában van.