Farkas Árpád ajánlja



A "Székely népdalok" c. kötetről

 

Elment, elment az én párom, le a réten egy fűszálon – bármely, ilyen-olyan díjas poétánknak becsére válna e mély húrt pendítő, drámain könnyed és virtuóz verskezelés. Lehet, nem is Székelyföldről szállt fel először a szerelmetes sóhaj; mióta szól a rádió, sugároz a televízió, itt is, ott is fölröpül a páva, kézzel-lábbal mutogatnak a magyar éterben a dallamok, menasági vagy csitári nagy hegy alatt három kislány zabot arat, ugyanígy baj van a tiszai vagy bögözi nagy híd alatt is, mindenütt van egy forrás átok alatt, melyből fakad a szerelmi bánat, s hiába hágnánk magas tetőre, s találnánk szeretőre kettőre, szárad a fű a hegytetőn, elhagyott minden szeretőnk.

Így hát hosszú út porából vesz köpönyeget a bujdosásra szánt, csupa vándor-fájdalom, vándor-dallam, beépül mindenüvé székely és magyar földön, hol fészket rakhat a gólya, s tárva-nyitva a szíveknek zöldre festett vasrácsos kapuja. Mert költő, mondom én, költő minden emberfia, köszörülvén torkát, kilélegezvén örömét, búját, akkor is, ha szerető vagy ha szeretetlen társsal kell egy ágyban hálnia.

Hiába volt katonanép a székely, harci dalai mellett számára a katonaság élménye holtig való rabság, mert tudja: lágy a kenyér, pirítani nem lehet, Kossuth Lajos igazságot nem tehet. S mielőtt elmerengenénk a magyar lírai szürrealizmus igaz, professzionális sorain, miszerintannyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken, ha egy rét még hajlott volna, szívem kettéhasadt volna..., ajánlom e kis daloskönyvet minden, gépzenétől még teljességgel meg nem siketült fülek figyelmébe, tábortűznél melegedő tarisznyákba, hadd lám, a nagy diákvándorlások idején ki ismer több, nép ajkán született versváltozatot, dallamot.