Markó Béla ajánlja



Király László Válogatott versek című kötetét

 

Akkor történt ez, amikor még egy valamirevaló irodalomkritikus mifelénk naponta felemlegette a második Forrás-nemzedék „szentháromságát”, Farkast, Királyt, Magyarit, legfennebb az első két név sorrendjében tett egyikük-másikuk különbséget, jelezve, hogy van markáns véleménye neki is: Király, Farkas, Magyari. Mi, egyetemisták pedig áhítattal figyeltünk erre a generációra, amely a kihajtott gallérú Petőfi-habitust végre visszahelyezte jogaiba.

Nos, meghívtuk egyszer a kolozsvári Utunknál dolgozó Király Lászlót a Gaál Gábor irodalmi körre, nem emlékszem már, milyen apropóval. Annyi bizonyos, hogy volt ilyenkor mindig saját felolvasónk is, és a meghívott bekapcsolódott a többé-kevésbé zsenge mívecskék vitájába, mielőtt sor került volna a vele való tulajdonképpeni beszélgetésre. Mi is elmúltunk már húszévesek, ő is előtte volt még a harmincnak, de ég és föld – vagy inkább: föld és ég – volt a távolság közöttünk, a Parnasszusra igyekvő ifjú poéták és a rég felkent nagy költő között. Nem tudom felidézni azt sem, hogy ki volt a felolvasó, szeretném hinni, hogy éppen én, de ez egyáltalán nem biztos, a lényeg az, hogy Király László hozzászólt a meghallgatott versekhez, és így sommázta a véleményét: „– Barátom, merem állítani, hogy te költő vagy. Magamról nem merek ilyesmit mondani, mert …” – itt megállt egy kicsit, elgondolkozott, hogy miért is ne merne ilyesmit mondani, aztán hamiskás mosollyal folytatta: „ – mert hogy is nézne ki!” Hát igen, akkor ezekért a patikamérlegen kimért szavakért, ítéleteinek hallatlan mérsékletéért szerettem meg Király Lászlót, az embert. A költőt  azelőtt is szerettem. És ma már tudom, hogy ez a kettő nem is választható el egymástól. Egy egzaltált, túl-lelkesedő, túl-depressziós, túl-patetikus, túl-cinikus világban hajszálpontos verseket ír ez a nagyszerű költő, akinek van bátorsága nem használni ki az olcsó poénokat, a rikácsoló csattanókat, a sercegő, szikrázó, mennydörgő tűzijátékokat. Annyi minden elkopott ifjúságom öröknek hitt jelszavaiból, annyi eszme bizonyult illúziónak, ritka öröm volt most nekem így együtt újraolvasni Király László költészetének sokat idézett pillanatait. Semmit nem koptak, csak fényesedtek és élesedtek, csontig vágnak belém a verssorok: „Trelleborg felé fut / egy fél fekete eb. // Köd zabálja a fákat – / egyre nehezebb.” Egyre nehezebb bizony, de Király Lászlóval mégis könnyebb egy kicsit, főként ha azt látom, hogy erejéből mindmáig nem veszített ez a líra, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is bizonyítja, amivel sokszor példálózom, tudniillik, hogy rossz borból ecet lesz idővel, jó borból aszú. És amit újabban írt, az is milyen jó! Kóstolgatom Király László szóalkotását, szövegszerkesztését, és irigylem ma is, milyen jól tudja, hol kezdődik, és hol ér véget a költészet. Ott kezdi a verset, és ott hagyja abba, ahol kell. Szeretnék több mint negyven év után válaszolni neki: „– Barátom, te költő voltál és költő maradtál. Igazi, jelentős, hiteles költő!” Izzik valóban ez a könyv, ahogy egy másik kedvenc ifjúkori Király-idézetem is mutatja: „Szidjátok költőiteket – de tüzes ágyukban, / zúzmarás lepedőjükön nem feküdtetek.” Mit mondhatnék? Ne szidjátok! Olvassátok!