Egyed Péter ajánlja



Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című kötetét
 
Hermányi Dienes József halhatatlan anekdotagyűjteményét, a Nagyenyedi Demokritust afféle kritikai ellentörténetként szokták olvasni. Ha netán beleszédülnénk erdélyi múltunk egynémely kevés fényeibe, e történeteket olvasván kiszédülünk belőle. Pedig semmi mást nem állít a szerző, mint azt, hogy rossz, ha csak a szépet írjuk le és a rútat szokás szerint elhallgatjuk.

Többnyire ma is a fényes múltat szerzik tájékainkon, még ama egyszerű bibliai álláspontról is megfeledkezve, hogy az ember többnyire gyarló lény, története pedig a gyarlóság története. Hermányi egyik nagy figyelmeztetése éppen arról szól, hogy még a Szentírást sem ismerik rendesen éppen azok, akik előadják, a papok, sem szellemét, sem meg bötűjét – akkor meg hogyan is lehetne követni? De a törvényt sem tudják, jelesül a Tripartitumot. Mi az ördögöt tudnak és tesznek tehát akkor, amikor az est beálltával itkányosan elindulnak kurválkodni? Kérdésben a válasz, pontosan az ördögöt, éppen aszerint cselekednek. Anekdotagyűjteményének tehát beltartalma ez: Az ördög Erdélyben. Ő az, aki összeborítja azt a kevés rendet és rendtartást, aki összekeveri a szeretőt a feleséggel, titkos paráználkodásra indítja az embereket és ennél még éktelenebb rútságokra viszi őket, például fogantatott embriók elvesztésére. (Ez már nem a Canterbury Tales csiklandó történetmesélésének, hanem sokkal inkább a borgesi ellentörténet titkos gonoszsági laboratóriumainak a szellemében van.) Ámde nemcsak az emberekbe bújt ördögről, hanem a – a magyar kevélység mellett – legnagyobb szomorúságra okot adó tudatlanságról is szó van. Ez a legrettenetesebb dimenzió: a tudatlanság, ami nemcsak a tudás hiányát jelenti, hanem azt is, hogy a csekélyke meglévő érték nem bír a teljes megbecsültség rangjára emelkedni. Vadul boroznak és lövöldöznek az enyedi kollégiumban. Anno 1758. Cartesius munkáit hányják kótyavetyére. Nem értékükön kelnek el a könyvek, hanem hitványságból egy petákért jutnak Ajtai Mihály kezére (hogy ezzel is a karteziánus Tőke István legyen megkisebbítve). És mindig fülünkbe csengenek a 200. anekdota (?) kezdő sorai: „Tótfalusi Kis Miklós majd csuda vala a bölcs Belgiumban, e tudatlan Erdély pedig csúfot űze a megbecsülhetetlen emberen”. Az erdélyi szomorúság máig tartó kódja…