Székely Könyvtár 1 – Székely népballadák



Ferenczes István
 
Székely népballadák
 
„Hallottátok, Csíkpálfalván mi történt: / Kopacz Gabit múlt vasárnap megölték. / Vérét vették, mint egy árva madárnak, / Lajos Anna legkisebbik fiának. // Ferencz Vince s Kopacz Gyurka bort iszik, / Reggel óta a korcsmában mecsergik: / az IMSZ-titkárt, hogyha szakad, ha törik, / még ma estig Kopacz Gabit megölik” – valahogy így hangozhatott az újkori ballada, amelyet az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szülőfalumban, egy gyilkosság után, akár énekelhettek volna is.

Bár nem hiszem, hogy megörökítődött volna a valóban balladába illő történet, amely egy nyári, augusztusi vasárnap délután történt. Ferencz Vince a Fülöpök utcájának közepén valóban szíven szúrta az IMSZ-titkár (a gyengébbek kedvéért: Ifjúmunkás Szövetség) Kopacz Gabit. Azt megelőzően valóban egész nap együtt dorbézoltak Kopacz Gyurkával, aki szegről-végről rokona volt az áldozatnak. A tettes, miután az áldozat szívébe ütötte bicskáját, bedobta azt a szemben lévő udvarba, s futásnak eredt: meg sem állt a csobotfalvi papilakig, amelynek ajtaján dörömbölve csak annyit mondott a szembejövő plébánosnak, hogy: „Gyónni akarok!” Ennyi a történet, ami belefér egy balladába. De sokkal szövevényesebb volt már az a kor, s maga az esemény is, hogy egy énekelhető, tömörre csiszolódott balladában kifejezhesse az igazat is, nem csak a valódit. A székely falu ekkor történetének legmegrendítőbb civilizációs válsága és váltása elé érkezett, olyan helyzetbe jutott, amelynek abszurditásait már nem oldhatták fel a népdalok és a balladák. A groteszknek s a tragikomikusnak jött el az ideje. Annyit még elviselne egy ballada, hogy tudomásunkra hozza: a hősök büszkék, vagy – ahogy nálunk felé jellemezték – bizony „bőcsöcskék” voltak. Talán még azt is elviselné, hogy Kopacz Gabi szemet vetett Ferencz Vince nagyobbik húgára, de az ki nem állhatta a barna bőrű, mindig izzadtság-gyöngyös, fénylő homlokú legényt. Talán még némi osztályharcos csavarintást, felhangot is elviselne, ha egyáltalán lehetett volna ilyen indíték a történet hátterében. Mert miféle IMSZ-titkár lehetett az, aki az istennek sem akart beállni középgazdaként a téeszbe, büszke volt két szép tehénkéjére, a saját földjén akart gazdálkodni, s jól is gazdálkodott. A másik főhőst sem lehetne osztályszempontból tipikusnak tekinteni. Ők sem voltak földhözragadtak, gazdálkodtak, de nagyobb volt a család, Vince már állami kenyéren élt: a Péter Mózes-féle, államosított fűrészüzem csarnokaiban létesített állami gazdaság disznóhizlaldájában dolgozott munkásként. S aki nemcsak ünnepnapokon, de hétköznap is fehér harisnyát viselt. Kopacz Gabi pedig már időnként pantallóban járt. Igen, holmi harisnyazsinór-tépések is voltak a bálokban, ami annyiból állt, hogy leszaggatták, letépték a posztóharisnyáról a zsinórt, ha az nem felelt meg a hagyományos, a rendi hovatartozást jelző színnek. Például ha valaki az őt megillető fekete helyett piros vitézkötést varratott a harisnyájára. Igen, ez is inkább volt osztályharc, mint ballada. A történethez valami színjátszási történések is kötődnek, talán augusztus 23. ünneplésére készülődtek, próbáltak esténként a kultúrházban, ahová nemhogy nem vették be az egyiket, de a másik fél ki is tessékelte, talán otromba mód meg is szégyenítette. Tovább lehetne fokozni, bővíteni a történetet a két család tagjainak minőségével, helyzetével. Olyan  mellékkörülményekkel, hogy az áldozat édesapja, az öreg Kopacz Kálmán adószedő volt Madéfalván, elég komisz ember hírében állt. A gyilkosság után állandóan bosszúra esküdött, rendszeresen, szinte mániákusan köszörülte a vágóeszközöket. Hogyne vágyott volna bosszúra, mikor ott élt a házban a mozgássérült nagyobbik fiú, aki elsőként lett a faluban traktorista, de aki egy baleset után nyomorék maradt. Ki fogja majd gondozni, ha elhalnak a szülők? A tettes apja amolyan okoskodó férfi volt, gyógykovács-féle, „fogdosó” ember, aki helyre tette a kificamodott bokákat, s más testrészekre is voltak gyógyítási receptjei...
Nem folytatom tovább az akkori helyzet körülírását, mert egyre messzibbre jutnék a balladától, talán a drámáig vagy a kisregényig. Éveken keresztül dédelgetett tervem volt a történet megírása. Aztán valamikor a nyolcvanas évek elején elolvastam García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregényét, s dugába dőlt minden tervem. Egy az egyben az én balladámat láttam viszont a kisregényben, ragyogóan, mesteri módon megírva. Ennél jobbat nem tudnék írni, mondtam magamban, rosszabbat pedig nem érdemes. Tehát nincs tovább, nem kell többé foglalkozni vele. Maradtam hűséges balladaolvasónak és -hallgatónak. Arany János balladái mellett szinte napi rendszerességgel belelapoztam egy-egy balladagyűjteménybe, különösen kicsi nagyanyám halála után. Mert ő kútfő volt. Ő még mondott, énekelt balladákat, néhányra ő tanított. Ma is emlékszem az általa előadott Júlia szép leányra, Görög Ilonára, Endre báró leányára, Barna Jancsira vagy Fehér Lászlóra. Bizony, le kellett volna jegyezni, de ki akart akkor, még jövendő, szenvedélyes biológusként irodalommal, néprajzzal foglalkozni? Mire eljutottam nagyanyám kútfő voltának felismeréséhez, már késő volt. Tovább gyarapodtak kudarcos felismeréseim, az elszalasztott lehetőségek miatti bánkódásaim.
Ez a kötet egy szubjektív válogatás a székely népballadákból. Vállalom minden ódiumát, és nyíltan megvallom: én ebbe a kötetbe zömmel azokat a székely népballadákat válogattam be, amelyek mögött hallani véltem tündéri édesem, kicsi nagyanyám, csíkszentkirályi, született Balló Julianna varázslatos hangját, mesélőkedvét, olvasmányait, imádságait, éteri hangját, amikor a Pókainét szavalja a gaz Báthoriakról. Az ő emlékének ajánlom, s így küldöm a kedves Olvasók felé a Székely Könyvtárnak ezt a kötetét.

 

Szálinger Balázs ajánlója

 

Ex Libris (rajzolta: Siklódy Ferenc) az előfizetők könyvei számára

Digitális verzió (pdf) letöltése