Szőcs Géza ajánlja



Jancsó Benedek: Válogatott írások című kötetét

 

Egy elfelejtett székely történész – tájékoztatja az olvasót a kötet utószavában Vincze Gábor Jancsó Benedek kiléte és mibenléte felől, s ezt a meghatározást aligha vitathatná bárki is. Legfönnebb pontosítanunk, meg kiegészítenünk lehetne, valahogy így: ez az elfelejtés nem spontán történés volt, nem magától alakult így, hanem irányított felejtés volt (mint Vincze maga is írja), Jancsó esetében inkább tehát egy kiretusált, kiradírozott, felejtésre nem az idő által, hanem a politika által ítélt történészről van szó. Történészről és – természetesen – az életművéről.

A történész meghatározás sem vitatható – de akkor meg abban rövidül meg a szerzőnk, hogy ő bizony nemcsak a (székely, meg magyar, meg román) múltnak ismerője, kutatója, értelmezője, hanem a legaktuálisabb jelenidő, a konkrét ma valóságának is. Mármint saját korának, a 19. század  utolsó negyedének és a huszadik század első harmadának.

Ez viszont már átvezet egy további pontosításhoz: Jancsó Benedek nemcsak a múltat ismeri, nemcsak a jelent érti, hanem a jövőt is látja. Látja a Kelet felől gyülekező sötét fellegeket, előre látja és meg is nevezi a fenyegetéseket, amelyekkel könnyelmű felelőtlenség nem számolnunk – úgy értve: nem számolnia a magyar politikai kasztnak s úgy mindenestől a magyar nemzetnek, főként annak legérintettebb részének: az erdélyieknek. Mi mást mondhatnánk róla pontosabbat és igazabbat, arról, hogy ki volt, mint azt, hogy egy elfelejtett székely Kasszandra volt. Annyi különbséggel, hogy a Kasszandráknak többnyire legalább az utólagos elégtétel megadatott, legalább annyi elismerés, hogy lám-lám, hallgatnunk kellett volna rá, milyen igaza volt szegénynek, mekkora kár, hogy nem hittünk neki...  De Jancsónak még halála után évtizedekkel sem adatott meg – egészen napjainkig – hogy méltó helyre kerüljön tudatunkban, értsd: a magyar nemzet, vagy azon belül az erdélyiek, vagy a székelyek sorsa iránt legfelelősebben gondolkodók nem túl tömött soraiban.

Pedig Jancsó Benedek elemzéseiben nemcsak elméleti kockázatokra hívta fel a köz figyelmét – pontosítsunk: remélte felhívni az odafigyelni nem akaró, süket és vak köz figyelmét –, nemcsak elvont igazságokat és feladatokat fogalmazott meg, hanem cselekvő emberként odaállt, ahova kellett, lett légyen szó minisztériumi munkáról vagy a békeszerződés előkészítésében vállalt szakértői tevékenységről.

Ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem, így fogalmaznék:  Jancsó Benedekben megvolt az a képesség, hogy meglássa, feltárja és megmutassa azt, ami egyébként tökéletesen látható volt,de mégsem látta meg senki.

Veszedelmes tulajdonság, különösen a kimondás kényszerével párosulva. Ilyen értelemben Jancsó Benedek a sors kegyeltjének számít, azáltal, hogy ágyban, párnák közt adatott meghalnia, anélkül, hogy megérte volna a második világtűzvészt, meg azt, ami utána jött. Aligha lehet kétségünk, hogy mi várt volna rá – meghurcolás, letartóztatás, börtön, kiadatás a románoknak, megkínoztatás, 

Jancsó Benedek Gelencén született 161 éve. Röstellem, de nem tudom, van-e róla ott, a templomáról híres Gelencén iskola vagy bármi elnevezve. Önmegnyugtatásul ezt mondom magamnak: biztosan van. Az a szégyen nem történhet meg, hogy legalább ott, ahol született, ne tartsák számon értéke szerint.