Ferenczes István



(Ferencz Salamon István) író, költő. Született Csíkpálfalván, 1945. jan. 1-én (valójában 1944 december 26). Nős, (felesége: Csathó Brigitta).

Édesapja - Imre építőmester, a csíksomlyói Kalot és más középületek építője. Édesanyja Gáll Angéla, háziasszony. Római katolikusnak keresztelték pap nagybátyjai.

Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánáti Lugoson, mert kulák származása miatt nem vették fel a székelyföldi középiskolákba. Két évig helyettes tanárként a Gyimesekben tanított. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy évig szülőfalujában tanított.

Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként működött. Verseit és riportjait az Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó, Korunk, Megyei Tükör is közölte. A Hargita c. laptól 1975-ben politikai okokból kirúgták. 1975 és 1979 között szakirányító volt az Agronómusházban.

1979-ben került vissza a sajtóhoz, a Bukarestben kiadott hetilap, a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítójaként. Itt dolgozott az 1989-es decemberi fordulatig. 1989 december 23-án egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. 1990-ben a Hargita megyei Művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki Andrai Plesu, akkori művelődési miniszter. 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett.

1997-től a Csíkszeredában megalapította a Székelyföld c. kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt.

Eddig több mint 20 könyve jelent meg, főleg verskötetek, s ugyancsak értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek. A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét próbálta összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével. Az erdélyi magyar irodalmi- és közélet jeles egyénisége.


Verskötetek:

    Nyári vándorlások (Bukarest, Forrás 1972)

    Utolsó kenyér (Bukarest, 1978);

    Ki virággal megveretett (Bukarest, 1984);

    Mikor Csíkban járt a török : gyermekversek (Bukarest, 1986);

    Megőszülsz, mint a fenyvesek (Bukarest, 1987);

    Indián a Hargitán :gyermekversek (Bukarest, 1989);

    Hull a hó örök vadászmezőkre (Székelyudvarhely, 1992?)

    Félidő, félpokol (Marosvásárhely, 1995)

    Pepita hangya : gyermekversek (1998)

    Didergés (2000)

    Sekler songs = [Székely dalok] (Csíkszereda, 2000)

    Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002)

    Mineralnaja pesznya = [Ásvány dal] (három poéma, Csikszereda, 2004)

    Amor mistica = [Misztikus szerelem] (Pro-Print Könyvkiadó, 2011)

Riportkötetek, publicisztika:

    Gyásztól gyászig (publicisztika, Csíkszereda, 1994);

    Székely apokalipszis (dokumentum, riport, Csíkszereda, 1994)

    Ordasok tépte tájon (riportnovellák, Csíkszereda, 1997)



Díjak:

    Berzsenyi-díj (1988)

    EKE-díj (1992)

    Látó-nívódíj (1993)

    Szabó Zoltán-díj (1994)

    Külön díj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995)

    József Attila-díj (2001)

    Balassi Bálint-emlékkard (2005)

    Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2011)

    Arany János-díj (2012)

(forrás: Wikipedia)


Ferenczes Istvánról

.

Interjú (2009 Helikon)

Portré

Amor Mystica bemutató

Bogdán László kritikája (Háromszék)

Bertha Zoltán kritikája (Művelődés)

Székely Apokalipszis kritika (Ködöböcz Gábor)

Székely Apokalipszis kritika (Nagy Gáspár, Forrás 1995)

Bacchiato Transsylvanica kritika

Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2011)

Tíz mondat egy világjáró ibérről (Zazpi)

Zazpi kritika (Magyar Nemzet)

 

Ferenczes Istvántól

.

Tiszatáj 1992 december (versek)

Mikor Csíkban járt a török (Fűszál együttes) 2. verzió

Látó - Esteban Zazpi de Vascos versei

Helikon - Zazpi versek

Forrás - Versek

Kortárs - Versek

Hull a hó a Hargitán

Csángók

József Attila árnya

Ferenczes István írásai a Székelyföldben

 

Ferenczes István magáról:

(elhangzott a Magyar Művészeti Akadémia 2006 október 14-ei vándorülésén)

1944 Karácsony másodnapján, vagyis a nevem napján születtem, de a hivatalos papírokban 1945 január 1 áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte föl letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon. Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőműves segéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak, hanem tíz év óta, Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe. Itt van az októberi száma, az alcíme, 1956 Erdély. Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak szerkesztünk, tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje, éppen a Király Laci által említett fiatalokból. Ennél többel nincs, amivel hencegjek.